Milyen sok hasznos fontos
dolgot nemzett ez a félteke,
széles szárnyú fémtestet, mi
égben repked, mint a fecske
De törhetünk még feljebb is
túl légen, csillagfényes űrbe
hol Földünk színes tömegét
műholdak hada fogja körbe.
Napra-nap kél egy nagyszerű
és magasztos, tudós eredmény
mi alapot ád majd elavul: csak
így születhetik a művi remény.
Amit régen templom s hit még
megadhatott, talán meg is volt
most eltűnt; örömét nem találja
ember a világban, mit alkotott.
Budapest, 2010. február 24.
Megvan mindenünk, mi óhaj s
testnek-érzéknek oly kellemes
étel-ital, média dráma a főnek:
önnön gondolatunk sekélyes.
Élnünk sem kell, teszik mások
helyettünk hírben és képernyőn,
édes reklám álmokat álmodunk
kényelmest elnyúlva a heverőn
És tán nincs miért eszmélni sem,
egésszé kerekült ama legfőbb mű
újrázzuk hát, mi volt már egyszer
mert az érték, s szép, igaz eredetű
De maradt-e még értelme, kérdem
és kétkedve nézem e torz létezést,
mi terv vár ránk, hogy még mindig
nem hallom a harsonák zengését?
Budapest, 2010. február 23.
Sajgó szemmel követem fekete
betűk menetelő bogár oszlopát,
szétesett tudatom törekszik erőtlen
bogozni belőle értelemnek fonalát
Kis cselekmény, de egy fontos és
jelentős tevékenység állomása,
ami ismét csak egy korszakos
alkotó történés munkálkodása.
A magam szükségét is látva kell
legyen kenyerem s kvártélyom
csak közben sajnos elfeledtem,
igazán vajon miért is csinálom?
Jövendőn aggódva siklik tova
észrevétlen az illékony jelen idő,
s az előre görcsben botló lélek
már feledi, számára mi üdvözítő.
Csikorgva törekszik hőn óhajtott
s elérni remegve vágyott álmára
közben léte fénye homályosulva
szűkül össze, ideája körbezárja.
Csak e drog legyen, más se kell
lehet munka, kocsma vagy gyerek
megkímél és elvon attól, mi rejtve
s zárva a fényre várva szendereg.
Budapest, 2010. február 16.
Sápatag s némán néztünk
farkasszemet, én s a reggel
ő havat köhögve kelt fel,
én kelletlenül s remegve.
A sötét szoba is mogorva
volt, nagyon nem akarta
hogy derengő homályával
a szürke nappal kitakarja.
Álmom még ott volt ágyam
szélén, áttetszőn kuporgott
de már tűnt is el, otthagyva
egy szobányi emlék romot
régmúlt dolgokat, melyeket
az éj megkapóra színezett
s alkottak fojtott óhajokhoz
tündöklő fényben díszletet.
Magam maradva figyeltem
zavartan kavargó emlékeim,
botladozva a furcsa, soha
nem volt varázslat vidékein,
csodálkozva, mint vagyok
képes a világtól szabadulni
s vajon igaz-e ébrenlétem,
ha álmom íly erős és valódi?
Budapest, 2010. február 12.
Gyorsan szaladó fekete fák
szaggatják a hepehupás tájat,
dermedt hullámok úsznak
tova, ahogy szemem vágtat.
Mély keréknyom vágja élesre
a dombok keblének hajlatát,
lentről a dér magasra hág s
szétoszlik a menny tűzfalán.
Balról sok egyenes jön, sík
tetők, betonból szerkezetek,
tépett bokrok s rozsdás drót
mögött omló falak merednek.
Egykor üzem, raktárán tervek
célszámok és jelszavak hada,
s mi maradt, a törött ablakok
meg öregek emlékező szava.
Enyésznek a téglák, az elvek,
minden, mi emberi találmány,
a táj fut csak tova könnyedén
az évszakok örök pályáján.
Budapest, 2010. február 8.
Fényes karmok marnak talajt
s rágnak kérget ásványércről,
mit eddig meddő föld takart.
Erős karok mozgatta hegyek
vándorolnak fém puttonyokba,
aztán tovább, szalagon menet
tisztulnak a mocskos humusztól,
s végül szent géppé lesznek, mi
fáradságtól kímél s időt spórol.
Igen, már megpihenhetünk,
dagadó bendővel görbedve
létre tespedtük tervünk.
Zsíros mosollyal helyezzük fel
üveg-fém-beton koronánk
mit majd gépezet felügyel;
hű gondnok s szorgos szolga,
jótevőnk, fém üdvözítőnk,
kiért zeng most az örömóda.
Budapest, 2010. február 4.
Kéretlen tör fel bennem
feledett képek sora – s mily
szép volt, így, elmerengve…
Haj, persze nem így esett,
nagyon jól tudom, de az idő
csudálatos, furcsa varázsecset.
Átszűri emlékeim velejét,
vörösre fest, aranyba von
vagy ráönt gyász feketét.
Álmodás lett, szenvedéllyel,
már saját színes vágyaim
bulya áradása terhel.
Hogy legyek így biztos abban,
mi volt s elmúlt, de puha emlék
köntösében megfoghatatlan?
De hisz én vagyok, ki színez,
S mindent kiszínez és lát úgy,
ahogy kedve szerint érez!
Mindig helyükre kerülnek
a végtelen idő órájában
lepergett homokszemek,
nézek inkább előre végre,
hogy ne a múltban élve
leheljem magam a létre.
Budapest, 2010. február 03.
Itt van előttem, asztalon,
halványan ragyog s néma,
mégsem hangtalan.
Nem megy, nem tesz, s nem szól,
csak guggol a cserépben, mit
kapott a sorstól,
nem keres igazat vagy hamisat,
nem dühöng esténként, mikor jő
már a virradat,
nem alkot világmegváltó dolgokat,
nem harsogja világgá, hogy
benne igaz a gondolat,
csak fény felé tárja karjait,
törzsét egyenest tartja, tiszta
termete elandalít.
Figyelek, hallom hallgatag szavát,
a ki nem mondott, zölddel írt,
színes szent Bibliát,
s látom, hogy ölt akaratlan testet
benne az ős rend, mit nem ember,
de annál több teremt.
Budapest, 2010.02.02
Világosba fordul át
a korán sötétedő utca,
egymás után gyúlik ki
a kirakatok sora.
Fázó emberek iszkolnak
a fényes árban.
s a fagy rőt nyomot hagy
mindőjük arcában.
Hontalan botorkál félig
alvó állapotban,
a fagy neki ismerős
minden formában.
Ösztönné vált benne
a tompa kéregetés,
észre sem veszi, mint
kerüli a lelketlenség.
Mások gyorsan szelnek át
a járda fényvilágán,
sietségtől, gondtól
s céltól átitatván.
Vár a munka, a gyerek,
mindenki rohan,
nincs megállás, gondolkodás,
ezt minek? Hogyan?
Fényben szálló angyalokként
száguldunk az aszfalt felett,
Tobzódunk kis világunkban,
eszünk veszi az önkívület.
Boldogan dédelgetjük
ügyes-bajos dolgaink,
Csak ne látni, nem piszkálni
Valós, igaz gondjaink.
Budapest, 2010.01.29
Komor fagy telepedett rá a földre,
Görnyeszt embert s dermeszt
várost hidegen csípős tömege.
Jeget hizlal a Duna, rajta madarak
utazva vagy a vízbe alá-alábukva
kutatnak s bámulják a halakat.
A táblák lassan, zárt sorokban
Menetetelve szorulnak összébb
S zárják a fényt a habokba.
Egyre erősebb a fehér palást,
lefed, s betakar, míg nem látni már
folyót, vizet vagy akármi mást.
Fehér lepel, mi végtelen nyúlik el,
partok közé kovácsolt páncél
mely alant valami titkot rejtekel.
Hajdanvolt dolgokat, fagyott
emlék-hullámokat, nehéz érzés
áramot, mit a víz otthagyott.
Felkavart, zsíros, piszkos iszapot,
Miről mondható, hogy aranyszínű,
tiszta, könnyű, nemes homok.
Mocskot, szemetet, mit mind lehet
Valahogy másnak hívni, így
erősítve kellemet és jellemet
De mi nyomva van, az törekszik,
való igaz feszít látszat kérget,
mi ott fent pöffeszkedik.
Egyszer a jégnek zajlania kell
egy új tavaszon – s mi rejtve volt,
az világlik, szembesít és felel.
Budapest, 2010. január 28.
Kockába zárva omlok önmagamba,
tompa csendben zúgó gépek közt
húzódok vissza ős magányomba.
Az idő megállt, meghalt minden
s mozdulatlan mered rám a holt
anyag szögletes tekintete.
Ruhám, testem ijedt foglyaként
szövet s hús szorongatva
lelkem végre megváltást kér.
Térbe préselve szenved létet
zuhan bele az idegen világba
s teszi halandóvá maga az élet.
De jön már, mikor a föld enged
tárgy s mi él, megbékél, a holt
tovább nem dermed és megremeg,
szárnyra kap a testetlen s gyenge,
maga mögött hagyja a nehéz talajt
és emelkedik könnyedén repülve.
Fény ragyog ott fennen, gondtalan
Az igaz álmok s béke honában
ott vár már rám, hívogatóan.
S elmarad baj, gond, betegség
Nincs más, csak az ünnepi,
Teljes és örök fényesség.
Budapest, 2010.01.26.
Havas úton rakosgatom
egyik léptem a másik után,
csíkos minták sorát hagyva
talpam nehéz éle nyomán.
Mi mögöttem van, már enyészik,
mi előttem, még nincsen kész,
magam is csak átutazom,
mi vagyok, sose lesz egész.
Felnézve látom, hű barátom
gyors iramú vágtáját,
őzet látott, hát nekivágott
megfeszítve négy lábát.
Esélye sincs, gyorsan fárad
de kedvét nem veszi semmi sem,
vidám kutyavigyorral jön vissza:
"Mindkettőt megkergettem!"
S tovább se vár, máris
új kalandra indul tova
hisz kedve űzi hajtja,
rohan - még ha nincs is hova.
Nem figyeli, nem érdekli
ki hogy nézi s mint ítéli,
csapnivaló vadászeb
de fittyet hány neki.
Gondolkodom, gondolkodom
hogy minek, sokszor nem tudom,
de láthatólag egy kutyától
is bőven van mit tanulnom.
Várpalota, 2010.01.24
Lassan fordul szemgolyóm
a harsány szónok felé,
ki tű tekintetét szigorlón
döfi homlokom lebenye mögé.
"Miről beszélsz?" - rándul a kérdés
renyhe agysejtjeim káoszában,
hisz előbb még ágyban voltam
vad ölelkezés mámorában.
Állam fel, s le vándorol
a bólintás hosszú pályáján,
melyhez szemöldököm idomul
a maga borzas módján.
S a szónok nejlon mosolya
vitorláját arcára húzva
vihar lendülettel robog tova
szöveg árját bőre nyújtja.
Nézem, nézem e derék ember
hogy valósítja meg önmagát,
mit sorsa neki rendelt
a siker éhének tébolyát.
Várpalota, 2010.01.22
Másnap
Január a Dunán
Budapest, 2010.01.21
Kép forrása: http://orszagalbum.info
